Már álmaid se lehetnek, ha csúnya vagy. A csúnyákat nem veszik emberszámba, pedig sok esetben többet érnek, mint a tökéletes külsejű személyek. Imádtam az általános iskolát, imádtam az osztályomat, és a gimnázium első évét is, de sajnos minden jó dolog véget ér egyszer. Az életem gyökerestül felfordult, amikor kiderült, hogy elköltözünk a nagyvárosba. Nem szívesen hagytam ott a barátaimat, de izgatottan vártam az új környezetet. Nagy elvárásaim voltak Szöullal kapcsolatban, de nem minden úgy alakult, ahogy reméltem.
Egy szerény lakótelepen táboroztunk le kezdetben, bíztunk benne, hogy édesanyám új munkahelye beválik, és idővel egy jobb környékre költözhetünk. Az öcsémnek bölcsődébe kellett mennie, nekem pedig középiskolába. Már az első nap ízelítőt kaptam belőle, hogy mi fog várni rám az elkövetkező években.
– Diákok! Figyelem!
A negyvenes éveiben lévő osztályfőnök próbálta felhívni magára a figyelmet, de a kedves, nőies hang nem volt túl meggyőző, a leendő osztálytársak tovább zajongtak.
– Csend legyen! – az apró nőből akkora hang tört fel, hogy még én is megijedtem.
Mindenki a helyére ült, a teremben néma csend lett, s minden szempár rám szegeződött, zavart mosollyal néztem végig rajtuk. Tökéletesen észrevehető volt az összes klikkesedés, a hátsó sorokban ültek a menő, helyes fiúk, középtájon a szemrevaló lányok, elöl pedig az átlagos diákok. Egyetlen kakukktojás volt, egy szemüveges lány, aki előre boruló, barna hajkoronája mögül nézett engem. Zavartnak és szégyenlősnek tűnt.
– Ő itt Han Minyoung, az új osztálytársatok – mutatott be az osztályfőnök, s meghajoltam az idegenek előtt, akiknek kifejezéstelen volt az arcuk. – Most költözött ide, ezért segítsetek neki, ha tudtok, és legyetek vele kedvesek!
– Rendben, Mrs. Kang – válaszolták kórusban.
Síri csend lett a teremben, és sokan összenéztek a hátsó sorokban. Még sosem éreztem magam ennyire zavarban, meg se mertem szólalni.
– Hova szeretnél ülni?
Három oszlopban voltak elrendezve az asztalok kettesével. Három üres hely is volt, de a kérdés hallatán csak egy maradt, mivel a másik kettőre felkerült egy-egy táska. Vettem az üzenetet, és leültem a szabad helyre, a szemüveges lány mellé. Mosolyt erőltetve az osztályfőnökre pillantottam, aki rosszalló fejcsóválással illette a társaságot.
– Jó tanulást! – mondta katonásan, majd kiment a teremből.
Az ajtó becsukódásának pillanatában ismét nagy zaj lett, ami megnyugtatott, mert tudtam, hogy már nem engem figyel mindenki.
– Szia, padtárs – mosolyogtam a lányra, aki nem vette jó néven a közeledésem. – Minyoung vagyok, téged hogy hívnak?
Barátságos mosolyom lehervadt az arcomról, amikor ölébe vette a táskáját, és pakolni kezdett benne, mintha meg se hallotta volna a kérdésem. Felfigyeltem arra, hogy furcsán nagy a csend, ezért a vállam felett hátra sandítottam. Hátul sokan egy csoportba verődtek, és kiismerhetetlen vigyorral sugdolóztak, miközben páran rám néztek közben. A gyomrom és a torkom összeszorult, kezdtem aggódni, hogy még csak most jöttem, de máris utálnak.
Senki nem szólt hozzám, és minden lezajlott tanóra elején én voltam a fő téma, amikor a tanárok először megláttak. Kínos volt. A negyedik óra utáni szünetben már nem bírtam, hogy csak ülök és nézek ki a fejemből, miközben a többiek jól elbeszélgettek. Kivonultam a teremből, és megpróbáltam eljutni a mosdóig. Fogalmam se volt, hogy mi merre van, csak mentem amerre láttam. A termünk a harmadik emeleten van, én pedig a földszintem bóklásztam, amikor meghallottam a csengőt, és egy pillanat alatt eltűntek a diákok. Azonnal bepánikoltam, hiszen mekkora szégyen elkésni az egyik óráról már az első nap… A lépcsőkön felrohantam a harmadik szintre, és a tanácstalanságtól lefagytam. C-5 vagy C-6 a terem? Ökölbe szorított kezemmel párszor finoman megütögettem a fejem, hátha eszembe jut, de végül a szerencsére kellett bíznom. Megálltam a C-6 előtt, nagy sóhajjal bekopogtam, majd benyitottam. Egy markáns arcú, barna öltönyt viselő férfi szúrós szemekkel pillantott rám.
– Elnézést… – cincogtam.
– Kishölgy, magának nincs órája, helyette az enyémet zavarja?
– Én nem-
– Akkor menjen a dolgára.
Segélykérő tekintettel néztem az osztálytársaimra, de ők kifejezéstelenül bámultak.
– Tűnés, menj a saját órádra, ne zavard a Tanár urat! – legyintett az egyik lány.
Nagy szemekkel mentem ki a teremből. Mi mást tehettem volna? Leültem az ajtó melletti padra, és néztem ki a fejemből. Miért ilyen gonoszak velem?
A csengő fülsüketítő hangjára riadtam fel a félálomból, s azonnal felpattantam, hogy bemenjek, de meg is torpantam, amikor a tanár kijött.
– Hát maga? – szigorúan nézett le rám.
Mekkora hülye vagyok! Valahova máshova el kellett volna mennem, hogy ne találkozzak vele, de előbb-utóbb úgyis eljött volna ez a kínos szituáció.
– Ebbe az osztályba járok… – a tekintetét kerülve motyogtam. – Új vagyok…
– Gyere be.
Utasított, majd nagy léptekkel ment vissza a terembe, ahol hangos nevetés és beszélgetés hallatszott. A magas, fiatal férfi nem habozott, a kezében tartott könyveket a tanári asztalra vágta, aminek a hangos puffanásától elnémultak a diákok. Gyámoltalanul álltam a Tanár úr mellett, és a földet bámultam.
– Azt hiszitek, hogy ez vicces?! – ordított a férfi. – Miért nem szóltatok, huh?!
Teljes volt a csend, senki nem adott választ.
– Rendben! – csattant fel. – Minyoung kivételével büntetésül kérek három oldalnyi gyűjtőmunkát az anyagcsere folyamatáról, holnapra.
– Ahj, nem ár!
– Ez most komoly?
– Ezért a kis apróság miatt?
Visszhangoztak a különböző mondatok, amikkel kifejezték a nemtetszésüket.
– Jól van, akkor öt oldal! – tetőzte a férfi. – Kinek van még kedve panaszkodni?
Szúrós tekintetével végigmérte a csendben maradó diákokat, majd minden szó nélkül kisétált a teremből. Sietősen leültem a helyemre, és úgy tettem, mintha az előző pár perc meg se történt volna, elővettem a történelem könyvem, majd a füzetemet is az asztalra tettem.
– Ezért bajban leszel… – súgta a padtársam.
– Mi? Miért?
Abban a pillanatban meg is értettem, hogy mire gondolt. Az asztal túlsó felén négy lány termett előttem, ölbe tett kezekkel, megvető pillantásokkal. Rögtön leolvastam róluk, hogy gonoszkodó, pasivadász, szép jelenségek, akikkel sok bajom lesz még. Egyikük a padra támaszkodott, s az arcomhoz hajolt, szőke tincsei lecsúsztak a vállairól. Hátradőltem a székben, hogy megmaradjon a távolság, s tekintetem a zakójára tűzött névtáblára terelődött, amin Seomin állt. Arca olyan volt, mint egy babáé, hibátlan bőr, és a kontaktlencséit is egyből kiszúrtam, amiktől nagyobbnak tűnt a szeme.
– Ideje tisztázni a szabályokat – kellemes, mégis gonosz hangon szólalt meg. – Te itt nem vagy senki, és nagyon megbánod, ha bajba sodorsz minket.
Az agyam kiürült, még nem kerültem ilyen helyzetbe, azt se tudtam, hogy mit kellene reagálnom, ezért inkább csendben hallgattam.
– És holnapra te fogod megcsinálni mindannyiunknak az öt oldalas gyűjtőmunkát – ravasz mosolyra húzta telt, rózsaszín szájfényes ajkait.
– Tessék?! – háborodtam fel. – Miért csinálnám meg?
– Vegyél vissza! – rám emelte a kezét, s azonnal összehúztam magam.
Nem ütött meg, de teljesen elhittem, hogy megteszi. Cipők kopogásából tudtam, hogy elmentek, így leengedtem a kezeim, és zavartan néztem magam elé.
Az osztályban végig néma csend volt. Senki nem szólt rá, hogy ne csesztessen, mindenki csak figyelte a történteket. Senki nem kedvel, és komolyan azt akarják, hogy mindenkinek én írjam meg a házi feladatát? Most mit tegyek?
Beléptem az üres lakásba, ledobtam a táskámat, és lerúgtam a cipőimet magamról.
– Idióta seggfejek! Mit képzelnek ezek magukról?!
Puffogva mentem a konyhába, és öntöttem magamnak egy pohár tejet, majd egy húzásra megittam. Rögtön megnyugtatott, és hirtelen erősnek éreztem magam tőle.
– Majd én megmutatom ezeknek a barmoknak. Nem leszek az osztály csicskása!
Bevonultam a fürdőszobába, és megálltam a tükör előtt. Édesanyám mindig mondogatta, hogy mennyire gyönyörű vagyok, de csak elfogultságból, mert én a tükörben mást látok. A hajam vége töredezett és fakó barna színe van, az arcom sápadt, mint egy zombié, ráadásul sötét karikák vannak a szemeim körül, amikben semmi különleges nincs, csak unalmas barna pöttyök. Az orrom túl nagy, az állkapcsom túl széles, és a szám túl keskeny, vékony. Az alakom se olyan, mint egy manökené, az X lábaim csontosak, de a hasamon és a derekam környékén van felesleg. Ha ez nem lenne elég, a fenekem lapos, és a melleim is kicsik.
Vagyis nem mondanám, hogy meg vagyok elégedve magammal.
Kezeimről lemostam az iskolában összegyűjtött bacilusokat, majd felöltöztem, és elindultam a kisöcsémért a bölcsibe.
Másnap kimondhatatlanul korán keltem, mert le akartam nyűgözni a szemét osztálytársaim. Álmosság helyett izgatottan másztam ki az ágyból, s első utam a fürdőszobába vezetett. Ezúttal fogmosás és fésülködés után nem jöttem ki, hanem anya sminktáskájáért nyúltam. Nem akartam túlzásba vinni, ugyanakkor gyakorlatom se volt a sminkelésben, de minden úgy sikerült, ahogy terveztem. Az alapozó eltakarta a szemeim környékén lévő karikákat, és egy fekete szemceruza teljesen más tekintetet adott. A szempilláimat is felturbóztam, majd az átlátszó szájfényt eltettem, hogy később használjam. Minek tenném fel most, ha úgyis eltűnik, mire az iskolába érek?
A szobámba mentem, felöltöztem, és tanácstalanul álltam meg a szekrényemen lévő tükör előtt. Az iskolai egyenruhával nehéz kitűnni, ezért valamit ki kellett találnom. A szoknyát feljebb húztam és visszatűrtem, hogy a combjaim is kilátszódjanak, majd az ingemet is betűrtem. Elégedett voltam, szinte rám se lehetett ismerni. Biztos voltam benne, hogy ez megteszi a hatását, és nem fognak tovább csesztetni.
Vállamra kaptam a táskámat, vetettem magamra egy utolsó pillantást, és elindultam a buszmegállóba. A hűvös levegő csípte fedetlen lábaimat, de ez sem tudta elvenni a kedvem. Tele voltam önbizalommal, amíg el nem értem a buszmegállóig. Három fiú már ott állt, és ők is az osztályba járnak. Hirtelen megfordultam, azt gondolva, hogy inkább gyalogolok, de egy kis hang megszólalt a fejemben, ami emlékeztetett rá, hogy jól nézek ki. Ez eleget segített ahhoz, hogy visszaforduljak, és oda menjek. Úgy tettem, mint aki észre se vette a fiúkat, megálltam, és vártam a buszt. A szemem sarkából láttam, hogy mind a hárman engem néznek, azon voltam, hogy ne mosolyodjak el.
– Hé, kiscsaj!
Azt gondoltam ez nekem szólt, feléjük fordultam, s valóban. Ketten feltűnő vigyorral nézték a lábaim. Egyikük jóval magasabb volt, barna haja rendetlenül állt, arca csontos volt, s kerek szemei lassan mértek végig. A másik jóval alacsonyabb volt, teltebb arccal, s jól fésült hajjal, míg a harmadik valahol a kettő között helyezkedett el külsőleg. Sapkája alól kilátszó szőke frufruja a szemeibe lógott, de így is láttam, hogy azokat forgatva nézett el a másik irányba.
– Te vagy az új lány, igaz?
– Errefelé laksz?
– Hagyjátok már.
Moderálta őket a harmadik srác, és kiskutya módjára engedelmeskedtek neki, elfordultak tőlem. Fintorogtam egyet, s közben megláttam a közeledő buszt. Kezdtem zavarban lenni -meg fázni-, ezért a szoknyámat kissé lejjebb húztam.
– El az útból!
Mordult rám az egyik fiú, és félre lökött, hogy ők szállhassanak fel előbb a buszra. Ez egy erős ütés volt az önbizalmamnak.
Hevesen dobogó szívvel léptem be a terembe, és a bent lévő diákok elhallgattak. Az első óra biológia, és nem csináltam meg nekik a gyűjtőmunkát. Kezdtem meginogni, és azt gondolni, hogy lehet jobb lett volna, ha inkább megcsinálom nekik.
Nem! Minyoung nem csicskul be!
A biztatásom nem ért sokat, minden bátorságom elszállt, amikor megláttam Seomint, hogy elém lépett.
– Hol a házink? – komor tekintettel nyújtotta ki a kezét.
Torkomban dobogott a szívem, nagyot nyeltem, hogy visszaküldjem a helyére, és összegyűjtöttem minden bátorságom.
– Nektek kellett volna megcsinálni, nem nekem – mondtam magabiztosnak tűnő hangon.
– Szóval nem csináltad meg…? – elmosolyodott.
Egy hirtelen mozdulattal megpofozott, és abban a pillanatban be is csengettek. Rémült tekintettel fogtam az arcom, s ijesztő mosolyát néztem.
– Megmondtam, te itt csak egy kis senki vagy, és az is maradsz, mivel elbuktad a beavató próbatételt – mögötte belépett a tanár a terembe. – Még nem végeztünk – súgta oda, miközben elment.
Nem tudtam észhez térni, azt hiszem, fel se fogtam, hogy mi történt. És mi az a beavató próbatétel?
– Kérem a házi feladatokat!
Hirtelen mindenki felállt, és az asztalhoz vitték a papírjaikat, amire a gyűjtőmunkát csinálták. Ezek szerint senki nem bízott abban, hogy én meg fogom írni helyettük. Vagyis ez lehetett a próbatétel…
– Minyoung, minden rendben?
A férfi kérdésére felnéztem, ekkor esett csak le, hogy még mindig az arcomat fogtam. Készültem volna a válaszadásra, de abban a pillanatban Seomin köhögése járta be a termet. Jól tudtam, hogy engem figyelmeztetett.
– Igen, Tanár úr.
Elengedtem az arcom, és megadóan lehajtottam a fejem.
